Vezsz

...

10000 $-9500$

= 5"o

10000$

A második arány a lekötött tőke forgási sebessége:

10000$

= 2,5-szeres

4000 $

E két arányszám szorzata az alaptevékenységbefektetett tőke megtérülése (ROI, return on investment): 5% x 2,5 = 12,5%. Az alaptevékenységbe fektetett tőke megtérülését egyszerűen ki lehet számolni úgy, hogy az eredményt (azaz a bevételek és a költségek különbségét) el osztjuk a befektetett tőkével, de ez a módszer nem hívja fel a figyelmet a két alapvető kom ponensre: az árbevétel-arányos jövedelmezőségre és a lekötött tőke forgási sebességére.

Ezen egyenlet alapformájában a „lekötött tőke" a részvényesek befektetését jelenti, amely a részvénykibocsátáskor befolyt pénzből és a tezaurált nyereségből áll. A vállalat vezetés egyik felelőssége a finanszírozás két fő forrása - a saját és az idegen tőke - közötti megfelelő egyensúly megtalálása. A részvényesek befektetése (például a saját tőke) a finan szírozásnak az a része, amely nem idegen tőkéből, azaz nem hitelfelvételből származik. Sok esetben a finanszírozás forrása lényegtelen, a „lekötött tőke" ekkor az idegen és a saját tőke összegét takarja.

A „jövedelmezőség" inkább a hosszú távú nyereségességre, semmint az adott negyed évére utal. Sok folyó kiadás (például a reklámra vagy a kutatás-fejlesztésre költött pénzösz- szegek) csökkenti a tárgyidőszaki nyereséget, de hosszú távon növeli azt.

Néhány vezérigazgató a jövedelmezőségi egyenletnek csak az egyik részét hangsúlyoz za. Jack Welch, a General Electric Company korábbi vezérigazgatója kifejezetten a bevéte lekre összpontosított; szerinte a General Electricnek nem szabad egyetlen olyan ágazatban sem jelen lennie, ahol a bevételei alapján nem piacvezető vagy legalább második helyezett. Ez nem jelenti azt, hogy Welch figyelmen kívül hagyta volna az egyenlet többi elemét, inkább azt mutatja, hogy az ő gondolkodása szerint szoros kapcsolat van a (relatív) piaci részesedés és az alaptevékenységbe fektetett tőke megtérülése között.

Más vezérigazgatók ettől eltérő okokból hangsúlyozzák a bevételeket: számukra a válla latméret jelenti a kiemelt célt. Az ilyen prioritás ugyanakkor problémákhoz vezethet. Ha a költségek túl magasak, a profitráta nem szolgáltat megfelelő megtérülést a részvényesek befektetése után. Ám még kielégítő mértékű profitráta mellett is elképzelhető, hogy a túl magas tőkelekötés miatt nem megfelelő a megtérülés.

Néhány vezérigazgató csak a profitot nézi, amely mutatót vagy önmagában vagy az ár bevétel arányában tekint fontosnak. Ez a szemlélet nem veszi figyelembe azt az egyszerű tényt, hogy ha a többletnyereség eléréséhez az arányosnál nagyobb mértékben kell meg növelni a tőkelekötést, akkor minden egyes befektetett dollár kevesebb hasznot hoz, mint korábban, a kisebb nyereség esetén.

2.1.2. A tulajdonosi érték maximalizálása

Az 1980-as és 1990-es években a tulajdonosi érték fogalma gyakran került elő a vezetési szakirodalomban. Ezen elmélet szerint a profitorientált szervezetek helyes célja a tulaj donosi érték maximalizálása. Bár e fogalom jelentése nem mindig világos, valószínűleg a vállalat részvényeinek piaci értékére utal. Mi ezzel szemben úgy gondoljuk, hogy vállalati célként érdemesebb a kielégítő nagyságú eredmény elérését kitűzni. Ennek két oka is van.[2]Először is: a „maximalizálás" feltételezi, hogy meg lehet találni azt a maximális összeget, amelyet a vállalat kitermelhet. Ez nem igaz. Két akcióterv közül a vezetés rendszerint azt választja, amelyikről elhiszi, hogy jobban növeli a jövedelmezőséget, mint a másik. Ám a vezetés csak nagy ritkán képes - ha képes egyáltalán - azonosítani az összes választható cselekvési lehetőséget, és feltárni azoknak a jövedelmezőségre gyakorolt hatását. Ezenkívül a profitmaximalizálás szükségessé tenné a határköltségek és a keresleti görbe azonosítását is, miközben a vezetők általában azt sem tudják, hogy mik ezek. Ha a maximalizálás lenne a cél, akkor a vezetők sok munkaórát (és sok álmatlan éjszakát) töltenének el a végtelen sok profitnövelő alternatíva kiötlésével. Az élet általában túl rövid az ilyen erőfeszítésekhez.

Másodszor, bár a tulajdonosi érték optimalizálása kiemelt cél, semmi esetre sem az egyetlen célja a legtöbb szervezetnek. Természetesen az a cég, amelyik nem termel leg alább annyi jövedelmet, mint amennyi a tőkeköltsége, az nem jól teszi a dolgát; a tőke költség kitermelése nélkül nem tudja teljesíteni egyéb kötelezettségeit sem. De a gazdasági teljesítmény nem az egyetlen felelőssége a vállalatnak, ahogyan a tulajdonosi érték megte remtése sem az. A legtöbb vezető etikusan akar viselkedni, és kötelezettséget érez a rész vényeseken kívül más vállalati érintettek iránt is.

Példa. Henry Ford működési filozófiája a kielégítő mértékű profit volt - és nem a maximális profit. Azt írta: „És hadd mondjam el: nem hiszem, hogy csillagászati profitot kell elérnünk au tóinkon. Az ésszerű profit rendben van, de a túl sok már nincs rendben. Tehát mindig is az volt az irányelvem, hogy csökkentsük az autó árát, amennyire a termelés engedi, és a hasznokat adjuk oda a fogyasztóknak és a dolgozóknak - ami meglepően nagy előnyökkel járt számunkra."[3]

A maximalizálás elvetésével nem gondoljuk megkérdőjelezni bizonyos nyilvánvaló el vek érvényességét. Az a tevékenység, amely anélkül csökkenti a költségeket, hogy befo lyásolná a többi elemet (például a piaci részesedést), helyénvaló. Hasonlóan helyénvaló az az akció, amely növeli a költségeket, de arányaiban ennél nagyobb bevételnövekedést is eredményez (például a hirdetési keretterv növelése). Ugyanígy elfogadandók azok az intézkedések is, amelyek az arányosnál kisebb részvényesi tőke lekötésével (vagy éppen további tőkelekötés nélkül) növelik a profitot - például egy költségkímélő gép beszerzése. Ezek az elvek mindegyik esetben feltételezik, hogy a tevékenység etikus, és összhangban van a vállalat többi céljával.